Még a hotelben olvastam egy újságban, hogy Azerbajdzsán a stabilitás szigete egy instabil régióban. Alijev ezzel utalt Csecsenföldre, Irakra, Törökországra, Szíriára, és nem utalt az hegyi-karabahi háborúra, ami fegyverszünettel zárult, nem békekötéssel. A hétköznapokban jó sok egyenruhást látni, katonákat a metrón hazafelemenet, és rendőrt mindenhol. A metrólejáratoknál mindenhol ül egy fémkeresős rendőr, aki persze csak a gyanús egyéneket vizsgálja meg az óránként áthaladó ezrek közül. Amikor edzésről jövök, már nincs tömeg, és a jó nagy táskám szemet is szúr, úgyhogy mindig ki kell nyitnom neki, mivel a cipzár becsipog. Ebből heti kétszeri smúzolás kerekedik, nagyon örül, hogy sportolok, megkérdi, mit csinálok meg hová járok.
Talán említettem, hogy az irodát is a rendőrség állománya védi. Az elején mindig elkérték az útlevelem, ez aztán átváltott face control-ra. Még az első héten volt egy nagyon komoly fiatalember, aki nem találta a listában a nevemet, és tíz percig lapozgatta azt, újra -és újra ellenőrizve az én és Nico útlevelét is, mindkettőnket visszatartva. Végül Nico vesztette el a türelmét, és tette fel a kérdést, hogy mit totojázik, amikor ott van az útlevele, ott van a neve, erre végül beengedett mindkettőnket.
Összességében -bár nem vagyok ellenzéki aktivista vagy tüntető- eddig velem szemben nem éltek vissza a mi rendőreinkhez képest túlzott hatalmukkal az itteni szervek, diszkrétek, akár barátságosak voltak. A legudvariatlanabb kellemetlenkedő -ki nem találnátok- egy portás volt a házunkban, aki azt várta, hogy a boltból hazafelé igazolom magam, hogy itt lakom, és persze az én hibám volt, hogy a két beszélt idegen nyelvem közül egyik sem orosz vagy azeri. Végül a kulcsomat mutattam fel, amire egy "davaj"-jal búcsúzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése