Tavaly volt egy lelkes bejegyzésem itteni sportéletem indulásáról. A folytatás is remekül sikerült, Abdurrahman nagyon meg volt elégedve a technikámmal, úgyhogy be is dobott a darálóba. Igazából nem is nagyon tehetett mást, mert itt a thaibox-edzés fullcontact szabadfogású verekedést jelentett mindenkinek. Hogy jó volt -e ez nekem? Egyrészt nem, mert az új meló mellett még kaptam egy újabb kihívást, ráadásul a TB-jogviszonyom is finoman szólva rendezetlen volt. Végül csak Szlovák Ida doktornő szakmai büszkeségét, a metszőfog-tömésem vesztettem el, mivel a költözködésben jól elkavartam a fogvédőmet, anélkül meg otthon sem szerencsés ez a játék. Másrészt igen, mert fullcontact nélkül az embernek fogalma sincs, mit tanul, és általában sok tapasztalatra lehet szert tenni.
Abdurrahman is eképp gondolhatta, mert sokat verekedtünk, keveset technikáztunk, persze volt -ez is, az is. Ez meg is látszott a srácokon, meglehetősen bénák voltak, majdhogynem unalmasak. Elvileg a legtöbb küzdelem no-contact volt, de ezt rajtam kívül az égvilágon senki nem tartotta/tarttatta be. A meccsek úgy néztek ki, hogy jól körbesimogattam a srácok fejét, aztán meg leküldtek a francba, amikor belefáradtam. Tulajdonképpen minden edzésen jól megvertek. Persze senki nem szólt volna, ha visszasózok, de semmi kedvem nem volt hozzá, egyrészt minek bántsak én embereket, másrészt otthon azt tanultuk, hová veszélyes ütni, semmiképp nem akartam, hogy az idegződjön be, hová szabályos. Ezt különösképpen nem bántam, mert nem meccselni jöttem ide, hanem tanulni, és azt lehetett. Minden edzésen kb tízszer annyit fejlődtem, mint a kolegák. Velük persze ez kiszúrás volt, de az edzői utasítás meg a józan ész is mellettem állt, és amúgy is így volt móka.
Ami a többieket illeti, egész más felfogással érkeztek. Leginkább harcolni és győzni akartak, és kis közösségeikben úgyismint harcosok megjelenni. Már ez hazavágta a fejlődésüket, de hiányoztak belőlük bizonyos harcművészeti alapok is, mint kontroll és egyensúly. Volt, hogy lefújás után, amikor már el is fordultam az edző felé, kaptam be egy szép jobbegyenest. Semmi aljasságot nem kell elképzelni, a srác simán túl volt pörögve, nem győzött utána szégyenkezni. A hangulat általában jó volt, csak két kigyúrt új gyerekkel akadtak problémáim, ők tényleg örmény ellenségként kezelték az edzőtársaikat, és nyilvánvalóan tojtak az edzői utasításokra. Az egyiküknél már hajlamos voltam felülbírálni eddigi attitűdömet, és kicsit bekergettem a boxzsákok közé.
Végül aztán egyedül én maradtam állva, igaz nem a verekedős, hanem a ninja skilljeim eredményeképp. Az történt ugyanis, hogy a gyenge fűtés és a ragasztással javított betört ablakok hatására elkezdett szignifikánsan csökkenni a hőmérséklet, és ezzel együtt a létszám a tél előrehaladtával. Végül egy kellemes 11 fokos edzésen Abdurrahman bejelentette dojojának, azaz egyedül nekem, hogy elköltüzünk a város másik végébe. Mivel oda esélyem nem volt meló után elérni, útjaink elváltak. Még épp időben, ugyanis amikor a kis mosolygós ötvenkilós gyereket verte véresre az egyik említett újonc kicsi huszár, ráadásul még akkor is folytatva az ütlegelést, amikor az már egyértelműen nem tudott védekezni érdemben, elgondolkoztam rajta, hogy nyújtok neki egy nyolc napon túl gyógyuló leckét, amikor megint összekerülünk.
Dojo nélkül maradva kereshettem volna másik helyet, de már hiányzott az, hogy ne csak egy percig tudjak gyakorolni egy technikát, mint a feszített tempójú klubban. úgyhogy nekiálltam az otthoni edzésnek, és tavasztól a futásnak, amiről a jövő héten szösszenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése