Besbarmaq

Akkor tegyünk egy jó tavaszi túrát

Emlékszünk ugye a Cirax Qala expedícióról a Besbarmaq névre? Ez volt az a hegy, ahová még fel akartam menni a második napon, de mivel megint teljesen elborította a köd, mint akkor is, amikor először láttam még februárban, meg amúgy is szétgyalogoltam a lábam és még egy megfázást is bekaptam, meg mert az utazót a kitartás jellemzi, nem az ostoba hősködés, lemondtam róla. De ez ugye nem maradhatott annyiban, felszerelkeztem megint. Az idő remek volt, a kilátás ígéretes. Ez a hegy ugyanis egy meglehetosen dinamikus orom a tenger partján: van vagy 500 méter magas, viszont 4 km-re sincs a tengertől. Amellett elég festői sziklaalakzatokban végződik.

A lábánál komoly kiszolgálókomplexum van, mindenféle mozgóárussal, kebabsütödével, és taxisokkal, csupa ilyen turistára veszélyes dologgal. Ha viszont ezek közül kiszabadult, már csak egy kis falun kell átvágnia magát, hogy fent legyen a hegyen.

A falu maga a legklasszikusabb romániai romatelepeket idézi, azzal a különbséggel, hogy tökéletes közbiztonság van. Az utcagyerekek, akik Marokkóban azonnal megrohannak lejmolni vagy eladni valamit, itt épp csak visszaköszönnek. Mivel a hegyhez mindenki autóval megy fel, ráadásul egy tök más útvonalon, gondolom, aki turistára akar vadászni, az lemegy a főút mellé már reggel.

A falu után már csak át kell mászni egy hatalmas betonalagút tetején, amiben a Bakut ellátó ivó(mosogató, wc-lehúzó)víz csordogál, és ott vagy a marhaparadicsomban. A lejtő egy meredek, füves-ligetes vidék, ahol teljesen szabadon, egyedül vagy kiscsoportban kószálnak a marhák. Vannak lentről láthatatlan apró tavacskák is, amiben jobbára a bivaly urak hűsölnek két legelési kör között elheverve.

A hegy tetejét alkotó sziklaalakzatok zarándokhelyként funkcionálnak, még mecsetet is építettek rá. Alatta ezzel szemben egy szintén román klasszikus, autóval megközelíthető piknikezőrét van, nagyobb társaságokat is tökéletesen kielégítő esővédő pavilonokkal. Bár a legcsúnyább része volt a túrának, megpihentem itt, mert a hangulat azért ott volt, no meg a pad is.

Innen viszont már a néptelen puszta következett, a Khizi-hegység. Még száz métert felfele kellett mászni, ahonnan visszafelé remek képeket lehetett csinálni a tengerről meg előtte a Besbarmaq szikláiról, de aztán megkezdődött az ereszkedés az első tökéletesen elhagyott völgybe. Persze élet azért volt. Ezt lehetett látni a rengeteg, láthatóan biogén lyukból, ami a talajt lyuggatta. Tücsöknél bonyolultabb élőlényt csak kígyót láttam, de abból hármat is: egy nagyobbacska giliszta méretűt meg kettő méterest. Gondolom, a lyukak egy része az övék volt, a maradék meg a táplálékukat képező pockányoké. Amúgy békés állatok voltak, nem olyan fenyegetőző, agresszív alakok, mint a kobra vagy a csörgőkígyó. Csendesen napozgattak, és ha jött valaki, sztoikusan arrébb csúsztak. Egy darabig para volt a 10-20 centis fűmezőben folyton a lábam elé vizslatni, de mint minden, ez is beépült a rutinba, ahogy a braziloknak a cipőkirázás skorpiómentesítés céljából. No igen, attól, hogy Magyarország egy otthonos, kellemes hely, még máshol sem kell minden percben idegfeszültségben élni.

Igazi tájolós túra volt (meg műholdképes és helymeghatározós), jelzések nélkül, sőt, jobbára utak nélkül, amiket jelezni lehetett volna. A völgytalp utáni emelkedőn, ahol a csuszamlások teljesen értelmetlen völgydarabokat és semmiben sem végződő árkokat csináltak, ez igazán izgalmas volt, de végülis egészen pici vargabetűkkel megtaláltam este hétre a tavacskát, amit táborhelynek szemeltem ki.

A teának aznapra már annyi volt, jöhetett a rég várt kísérlet, melynek tárgya, hogy hogyan helyettesítsük a globus konzerveket azeri alapanyagokkal. A Bud spencer vonalon indultam el, sok paradicsommal és babkonzervvel, ezt nem lehetett elrontani. A rizikós pont egy itt nagy választékban és mennyiségben kapható marhahúskonzerv volt, de erről is kiderült, hogy gyakorlatilag zsírosabb fajta löncshús, nem igényel többórás főzést. Hagymával, szalonnával együtt végül akkora adag lett belőle, hogy reggelire is futotta.

A alvással annak ellenére sem volt gond, hogy számos óriásbéka adta a folyamatos alapzajt. Alighanem ők tehettek arról is, hogy a nádas és a pici tó ellenére épp csak mutatóban volt szúnyog.

Reggelre a brekegés elszórtabb formát öltött, de szerintem ezek őszig sosem fognak elhallgatni. Reggeli után újra kísérleteztem a botanikus kertben megismert Menghaijal, és valóban sokkal jobban sikerült, hosszan hűtött, gyengéd leöntésekkel, egész a végéig, amikoris megérkezett a három horgász. Valami negyedik ürge vezette fel őket, aki engem is röviden meginterjúvolt, mi járatban, talán úgyis mint halőr, aztán távozott. A többiek maradtak, egyikük még a teát is megkóstolta, aztán nekiálltak vidám vasárnapot tartani: Némelyik lógatott, némelyik szeletelni és faszénen, lapos aluminiumtálban főzni kezdett, előkészülvén egy könnyű reggelihez. Mivel itt már egyesült a csapat (az övék, meg én), a könnyű reggeliről részletesen be tudok számolni: vajon gyorsan pirított húspogácsa, gyakorlatilag -ismét román párhuzammal élve- mics, nyers paradicsom, uborka, eper, lavash, kenyér, és ötpercenként egy kör vodka. A buli remek volt, cseréltünk címet, még haza is akartak vinni, de én meg látni akartam a következő gerinc híres csíkos túloldalát.

Ehhez egy olyan 8-900 méteres, felhőbe burkolózó csúcsot kellett megmászni. A rajta átbukó felhők jól megpermetezték, ez a csúcs felé erősödő ködöt és csöpörészést jelentett, illetve egy igazi tavaszi záport, pont a tetején. A túloldali homokos szakadéknak is épp a teteje ázott csak el, és épp annyira, hogy csússzon, mint a fene, és az első részén farral előre, négykézláb csússzak-másszak le. Végül itt szedtem össze a jó kis sáros-túrázós outfitet.

Kiérvén a felhőből szépen kisütött a Nap, lehetett szép színes fotókat csinálni a színes hegyoldalakról. Annyit gugliztam ki róla, hogy a két különböző réteg máshogy tartja meg a talajvizet, és az egyik emiatt jobban oxidálódik, azaz csapja ki a vasat, azaz pirosodik. Alighanem az azeri geológushallgatók kedvéért történt az egész, hogy jobban értsék a tektonikát, de Mátyás szerint ha a piros nem a Jurát jelöli, akkor teljesen félrevezető.

A kellő idejű csodálkozás után nem maradt más hátra, mint lecsapni a hátizsákot az út szélén, visszacipzározni a nadrág szárát, hogy ne nézzenek buzinak, és várni a marsrutkára vagy jótét lelkekre. Természetesen az utóbbiak jöttek előbb, akik két sörért meg némi csokiért visszaszállítottak a fővárosba, ahol elkezdhettem kivakarni magam az iszapból a következő munkanapra.