No szólhatnak a kürtök, a jó idővel elérkezett egy nemzetközi érdeklődésre számot tartó célpont meglátogatása, azaz ahová nem csak a széturbanizált sivatagból kiszabadulni vágyó azeriek zarándokolnak, hanem a külföldi turisták is. Egy halom sárról van igazából szó, de meg kell hagyni, ez a sár remek színész.
Ezt a geológiai jelenséget iszapvulkánnak hívják, és mindenhol ott van Absheronon. Délen néztem ki egy kellemesen elhagyott tengerparti helyet, egy kétnapos sárnéző-túrára. A hétvégére bejelentkezett egy kínai srác couchsurfingen, aki megúnva a turisták hurcolását barátaival közös vitorlásán, valamint a barátait, egy szárazföldi túrára indult, három napra érintve Bakut. Ha már így alakult, vittem magammal. A kínaiakra jellemző, hogy mindenre rábólintanak, és némelyikük még a teához is ért, például ez a Fanming nevezetű is, úgyhogy remek hétvégének néztünk elébe, mégha ezek mindig -mondom két kínai vendég után- többet baszkurálják is a telefonjukat az átlagnál.
A buszállomás a szokásos káosz volt, ráadásul a semmi közepét kellett elmagyarázni a szakiknak, de sikerült. Találtunk egy járatot, ami dupla távolságra ment, és be is vasalta rajtunk, az árát, de legalább irányba. Az út még ezzel együtt is majdnem ingyen volt, csak annyi kellemetlenség esett, hogy -mint korai kiszállók- utoljára szállhattunk csak be.
Két óra múlva raktak ki egy festői porfészekben, ahol lehúzva egy közepesen erős ásványvizet nekimentünk a sivatagnak. Az elején ijesztően semmit, illetve csak agyagbányászati célból feltúrt talajt láttunk. Persze ez jó jel volt, hiszen az illetékes vulkánokból a legjobb csizmakoszolós, tapadós, finomszemcséjű agyag jött kifelé, de a gyakorlat szokása, hogy felülírja az elméletet.
Végül mégis ráleltünk egy nagy kráterre, benne egy tóval és pici, épphogy aktív kúpokkal. Mindez csupán geológiai érzékem, a navigáció és a szerencse műve volt.
Kezdeti sikerélménynek megtette, de végül mégis nekiindultunk abba az irányba, ahol a műholdképen még vulkánokat azonosítottam, és a valós terepnek is furcsa színe volt. Némi menetgyakorlat és bányafalmászás után sikerült is belefutnunk egy méretes és jól bugyogó darabba. Ennek körbeugrálása után úgy éreztük (illetve én, Fanming meg rábólintott), mára ideje feladni, és kioldalaztunk a romantikus tengerpartra eltölteni egy romantikus estét. Talátunk is valami száraz tőzegmezőt, egy a tengerből kifutó festői olajvezeték tövében, ami a horizonton elterülő festői olajkutakból hozta kifele az azeri GDP-t, és jó adag hínárt és sarat gyűjtött össze előttünk, mint móló. Praktikus szemszögből nézve a tőzegpárna puha és kényelmes volt, a sátorcöveket se kellett samukalapáccsal döngölni bele.
Egy könnyű flying bird-ös friss mao feng volt terítéken, de nagyobb benyomást tettem a kolbászos hagymás bab vacsorával, amit kempinggázon, helyi alapanyagokból ütöttem össze jobb híján. Ez leginkább az otthonról kapott szalonna érdeme volt. Ez a találmány nem jutott el még a távolkeletre, de Fanmingnek bejött a füstös íze. Végül elég hamar ki is ütötte a nehéz kaja, a teát már egyedül fejeztem be.
Reggel a szalonna egy másik megdicsőülési formájával, a rántottával támadtam, mielőtt kezdődött a második vulkánhódító menet. A sárkupacra hamar visszamásztunk. Igazából itt ugyanazok a szénhidrogének vagy szén-oxidok jöttek kifelé, mint az égő hegyen vagy bármely olajkútnál, csak gondolom hozták magukkal a talajvizet és azzal a sarat is a tenger függőleges közelségére való tekintettel. Jól dolgoztak, alighanem az egész domb így jött létre, és szinte a szemünk előtt erodálódott lefelé hatalmas vízmosásokban és föld alatti szuffóziós üregekben.
A fennsíkon meglettek a legjobb bugyogók is, remek 270 fokos tengeri kilátással fűszerezve, úgyhogy jöhetett is a szuperpuehr Tibitől. Jó is lett, ezt még Fanming is röviden és nem annyira meggyőzömmagamhogytényleg, mint inkább idénmostmondokelőszörigazat hangsúllyal dícsérte. Egy kicsit bezavart, hogy a szél minden egyes csészét 15% homoktartalommal látott el, úgyhogy le kellett menni két vulkán közé, védett helyre. A módszer működött, nem lett sáros víz a teából mire a szánkhoz emeltük, csak a készlet külső részére szedtünk össze még tíz deka agyagot.
Hazafele még csak megközelítettük a tengert próbaszerencse alapon, és találtunk is egy partszakaszt, ahol csak egy méter biogén iszapon kellett átgyalogolni, hogy olyan tiszta vizet találjak, mint a Balatoné közepesen rossz időszakában. Legalább a kaszpi-tengeri fürdést kipipáltuk.
Mire kigyalogoltunk a sivatagból és hazabuszoztunk, tisztességes homokvihar kerekedett. Valami kazakh porfelleg csökkentette kilométer alá a látótávolságot. Nemrég takarítottam le az ablakokat. Ha már úgyis csak sárról szól ez a bejegyzés, tisztelettel mellékelem:
Na, most volt időm végigolvasni... Most jobban megértem az ilyen helyek iránti vonzódásodat, miót megjártam Izlandot, ahol ennél még egy kicsit zordabb a táj, de legalább így bugyog az iszap... Mindenki kérdezte, hogy ugye, gyönyörű volt, és nem tudtam azt válaszolni, hogy igen, csak azt, hogy különleges volt! Van abban lélekemelő, amikor olyasmit látsz, amit előtte el sem tudtál képzelni:-). És mindig fura nekem, hogy ezek a tájak valakiknek a szeretett otthonai, szülőföldjei!
VálaszTörlésén a meleget szeretem leginkább, de például a Khizi-hegység egészen kellemes hely, itt írtam róla:
Törléshttps://www.blogger.com/blogger.g?blogID=1626407410549644444#editor/target=post;postID=62600698668676704;onPublishedMenu=overview;onClosedMenu=overview;postNum=4;src=postname