szaladunk

Ígértem vala, hogy mesélek futós kalandjaimról. A kérdés persze adódik, mi kaland van abban, hogy a hízásnak indult yuppie hogyan küzd a kilói ellen. A válasz pedig egyértelműen: a helyszín,

Már ideérkezésem előtt kinéztem azt a tavat, ami elvileg 15 percre van a lakóhelyemtől. Ez a mérés kicsit cizellálódott, amikor először megkísérelve a megközelítést, egy mérsékelten rendezett negyed girbegurba utcácskáin átküzdve magamat egy kerítéssel és mögötte egy szakadékkal találtam szembe magam, ami mögött valóban ott csillogott a gyönyörű tó, 130 méterrel alattam.

Új haditervek kieszelésével töltöttem a tél hátralevő részét, majd tavasszal a legesélyesebbet a megvalósítás mezejére helyezve felszálltam egy az Avtovagzalra menő helyi marsrutkára. Bár ezzel utazni kellett tíz percet (pontosabban ötöt, és még öt percig hallgatni a megállókban a legénységhez tartozó rikkancsot, hogy üvöltözi, hogy a buszállomásra megyünk), a megfelelő helyen leszállva róla már csupán 10-15 perc sétával el lehetett érni a tavat.

Persze mindenhez idő kellett. Meg kellett találni a legrövidebb utat a szintén rendezetlen lakónegyed girbegurba földútjain, valamint a megfelelő lyukat is a kerítésen, ugyanis a tavalyi tökömtudjamilyen európai játékokhoz épített lövészstadionhoz lekerítettek egy a tóig érő hatalmas parkot. Hogy lövészet, azt onnan tudom, hogy néha visszhangzó fegyverropogás boldogította a környéken lakókat, akiket bizonyára mérsékelten bíztatott a hatalom állampolgári jogaik forszírozására, mikor a létesímény megvalósíthatósági tanulmányán dolgozott.

Idő kellett továbbá a legjobb futóútvonal megtalálásához is. Véletlenül nem találtam meg a rekortánpályát, de azért rendelkezésre állt számos lineáris infrastruktúra: Volt mindenféle csővezeték, amiben folydogálhatott olaj, gáz, szennyvíz, ivóvíz (na jó, háztartási víz), volt vasút, és a témánk szempontjából érdeklődésre számot tartó földút. Persze kavarodtam mindenhová: ugráltam a vágányok talpfáin, cuppogtam tóparti mocsárban, oldalaztam meredek lejtőn, de végül meglett a kényelmes földútkombináció.

Eredeti terveim dacára a tavat megkerülni nem annyira volt ésszerű, inkább belefutottam a tó mögött fekvő keresztény temetőbe, alighanem Baku egyetlen ilyen létesítményébe. 

Azóta is ott töltök heti másfél órát. Hiába egy város széle, a hegyek vadak, a tó festői, a birkák érdeklődőek, minden hét egy élmény. Erről keveset lehet prózázni, linkelem inkább a futás közben hallgatott zenéket, amik a legjobban beütöttek.