Én és Siyazan

Tavasz meg minden, leteszteltem, milyen egyedül utazni Azerbajdzsánban. Mivel már elég hosszúak voltak a nappalok, több napra pakoltam.

Munkábajárás közben már kiszúrtam a nagy központi Avtovagzalt, kicsit kijjebb Baku peremvidékének központjától, a 20 Yanvartól, ahol magam is lakom. Hatalmas épület, sok távolsági busznak. Mégis meglepő volt, hogy belül igazából nem buszállomás, hanem egy óriási, ürességtől kongó bevásárlóközpont. Buszokat keresgélvén elég nagy részét bejártam. Néhol csak a nagy semmi volt, néhol kifőzdék, ruhaboltok, vásárlók nélkül, itt-ott meg egy kisebb piacra jellemző mérsékelt élet. Végül találtam egy kijáratot, ami egy marsrutkákkal, buszokkal és taxikkal teli hatalmas teraszra nyílt. Itt meg is lettem rohanva jobbnál-jobb -10 manatnál kezdődő és 6 körül végződő- ajánlatokkal, de tudtam, hogy a busz nem kerülhet négynél többe, úgyhogy visszavonultam. Nagyon meg voltak sértődve, de ezzel már Marokkóban sem lehetett tenni semmit. Egy emelettel feljebb találtam meg a szoci buszmegállót, rendes kasszával, ahol két manatért sikerült megvennem a jegyemet Shabranba. 

Az út kellemesen telt egy a családhoz hazautazó reptéri alkalmazott társaságában, aki segített is Shabranban átszállást találni a 15 kilométerre található Cirax Qala romjaihoz. Ez a taxi el is vitte a bakui spórolmányomat, kifizettem azt a nyolc manatot, amiből a fővárosi taxis esetleg a vár lábához vitt volna. Ezzel az első tapasztalati körömnek vége is lett az azeri tömegközlekedést illetően, indulhattam fel a várba.

Térképem természetesen nem volt, de egy kilométeren kényelmesen kipróbálhattam a telefonos navigációt. Ideje volt újra normális erdőt látni. Zöld még sehol nem volt, viszont százával jöttek elő a fehér meg lila virágok. Végül minden kerülő nélkül jutottam fel a várromhoz.

A nagy turistacsoport, amivel Nadir jött, azt hiszem épp levonult, még egy odesszai jóember flangált a vár körül. Nem láttam semmi jelét annak, hogy bármely műemlékvédelmi hatóság tudott volna erről a helyről, úgy állt ott, ahogy odaépítették, mármint az a része, amit az évszázadok során nem hordtak el építkezéshez. Hatalmas lehetett, messze elvesztek az erdőben a falak maradványai. Közlekedni nehéz volt, mert mintha semmi talajmunkát nem végeztek volna a vár építése előtt, a létrák, gyilokjárók meg már nem voltak sehol, szóval mászni kellett mindenhová. Némi oldalazással azonban egy tágas, lapos körbástyára lehetett kijutni, tökéletes kilátással. 

Itt pakoltam le és kezdtem neki a sheng menghaiom utolsó fogyasztásának. Az aznapi előadás a bástyán felhőátbukás volt. Körülbelül 3-600 méterrel alattam aznap özönlötte el a dombokat az a felhőtakaró, aminek a következő néhány nap esőzését köszönhettük. Engem ez ott nem érintett, tökéletes csillagos egem volt, reggelre viszont alattam már semmi nem látszott a terepből. 

A csillagos eget volt alkalmam hosszan szemlélni, mert a menghai közepe kőkemény volt, majdnem négy liter víz átcsorgott rajta, mire elkezdtek lejönni róla az unalmas leöntések. Valahol két liternél, amikor egy normális tea kimerül, megpiszkáltam kicsit a bicskával, és tapasztaltam, hogy a közepe még csontszáraz. Tíz körül álltam neki vacsorát főzni, és aztán sem állítottam sátrat. Tulajdonképpen rántottát csináltam a nemrég apa által otthonról küldött szalonnával, de praktikusan betekertem egy itt dívó keletlen lepénybe, nagyon kézreálló lett. 10.30 körül elhúzott egy műhold délről északra, figyelembe véve a zónaidőt és az irányt, simán lehetett a mienk.

 

  

 

 

Reggel alászálltam a köderdőbe és megkezdtem a második tapasztalatszerzési kört a tömegközlekedéssel. A tegnapi taxis mondta, hogy hívjam fel, ha lejöttem, de volt időm kipróbálni a marsrutkavadász skilljeimet, és amúgy sem szeretek olyanokkal üzletelni, akik nem kérdeznek semmit, mielőtt elrakják a visszajárót. 

Marsrutka volt három is, igaz,csak szembe. Körförgalom - gondolta Stirlitz, és kigyalogoltam az elágazáshoz. Marsrutka még mindig nem volt, de három helyi arc elvitt Siyazanba, a tengerparti főúthoz. Bár a térképem szerint korábban kellett volna elágaznom, ők azt mondták, innen könnyebben találok Khizibe, a következő úti célomhoz járatot. Mivel gőzöm nem volt, melyik útra gondohattak, tervet módosítottam, és a másik, a Besbarmak felöli oldalról való közelítést irányoztam elő. Így a Besbarmakhoz kellett egy marsrutka. Az elboruló időben ballagva több is elment mellettem, de nem állt meg semmi. Még a taxik is teli voltak. Vasárnap délután volt, mindenki húzott vissza Bakuba. Épp nem fújt komoly szél, de a környék amúgy elég szeles lehetett, mert mindent elborítottak a műanyag zacsik.

Ez így ment a Besbarmak lábáig, ahol konstatáltam, hogy itt megint nem lesz tengeri kilátás, mert újfent telejsen eltűnt a csúcs a felhőtakaróban.Teljesíménytúrának még el lehetett volna adni a továbbhaladást, de 15 kilométer már így is megvolt, Baku meg csak egy órára, úgyhogy végül fogtam egy - stoppot.