A zajok alapján a fenti szomszéd az estéit azzal tölti, hogy kis családi széfeket húzgál a parkettán. Amikor nem, akkor hatévesek között rendez MMA mérkőzéseket. Máskor zenét hallgat, valami ilyesmit:
A biztonság nagyon fontos számára, mert minden lakáson belüli ajtót vasráccsal helyettesített, amit ugyan nehezebb olajozni, de a vasnak ütődő vas hangja mégis csak csikorgással együtt autentikus. Egyszer felnéztem a legfelső emeletre, és a kilincsen felgyűlt házhozszállítós szórólapokból úgy tűnt, nem igazán lakik fölöttem senki. A megoldás alighanem az ilyen nagy épületek akusztikájában rejlik, és eszembe juttatja, amikor még anno a magyar irodában nem értettük, hogy fúrhatnak a felettünk lévő helyiségben hónapokon keresztül a padlóba annyi lyukat, hogy már az illem kedvéért is nálunk kellett volna landolnia a szakiknak. A trükk az volt, hogy az alattunk és kicsit távolabb lévő műhelyben flexeltek a mesterek rendszeresen, aminek a hangja gyönyörűen bejött hozzánk a fűtés/víz/áram/utp-vezetékeken keresztül úgy, mintha felülről hallanánk. Tulajdonképpen lakik mellettem egy kedves orosznak tűnő család két a kaptárlétbe beleőrült gyerekkel, időszakosan kulmináló házastársi feszültségekkel, a teknó iránti lelkesedéssel...
A poszt tematikus volta ne tévesszen meg senkit, ez a lakás még mindig a legkényelmesebb táborhelyeim között van, tök menő, hogy egy mozdulat a fűtés (igaz, most napi három-négyszer újra kellett indíani), van víz (bár nem nagy nyomáson), bolt a ház alatt, metró öt percre. Ez az egymás hegyén-hátán lakás messze nem olyan fárasztó, mint a folyamatos bosszankodás lenne miatta. Egyszerűbb az alkalmazkodás, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az ember ráerősít valami jó nótával saját hangszóróból. Talán ez jobb is, mint hogy addig mászunk egymás nyakára a hasfájásainkkal, míg a végén vagy csak lábujjhegyen merünk közlekedni és kizárólag csak reggel nyolc és este hat között a tolerancia jegyében, vagy szögesdrótot és automata ütegállásokat telepítünk a lépcsőházban egymással szemben.
Az alkalmazkodás amúgy is fontos expat skill, a szellemi erőforrások pazarlása lenne, hogy összehasonlítgatom, az otthoni meg az itteni körülményeket. A dolog majd jóval később lesz jó támpont, ha esetleg dönteni kell egyszer, hogy elköltözöm a négyszögletű kerek erdő mellől egy ilyen komfortos kaptárba, vagy maradok vacakolni a cserépkályhával és a szivattyúval.
A biztonság nagyon fontos számára, mert minden lakáson belüli ajtót vasráccsal helyettesített, amit ugyan nehezebb olajozni, de a vasnak ütődő vas hangja mégis csak csikorgással együtt autentikus. Egyszer felnéztem a legfelső emeletre, és a kilincsen felgyűlt házhozszállítós szórólapokból úgy tűnt, nem igazán lakik fölöttem senki. A megoldás alighanem az ilyen nagy épületek akusztikájában rejlik, és eszembe juttatja, amikor még anno a magyar irodában nem értettük, hogy fúrhatnak a felettünk lévő helyiségben hónapokon keresztül a padlóba annyi lyukat, hogy már az illem kedvéért is nálunk kellett volna landolnia a szakiknak. A trükk az volt, hogy az alattunk és kicsit távolabb lévő műhelyben flexeltek a mesterek rendszeresen, aminek a hangja gyönyörűen bejött hozzánk a fűtés/víz/áram/utp-vezetékeken keresztül úgy, mintha felülről hallanánk. Tulajdonképpen lakik mellettem egy kedves orosznak tűnő család két a kaptárlétbe beleőrült gyerekkel, időszakosan kulmináló házastársi feszültségekkel, a teknó iránti lelkesedéssel...
A poszt tematikus volta ne tévesszen meg senkit, ez a lakás még mindig a legkényelmesebb táborhelyeim között van, tök menő, hogy egy mozdulat a fűtés (igaz, most napi három-négyszer újra kellett indíani), van víz (bár nem nagy nyomáson), bolt a ház alatt, metró öt percre. Ez az egymás hegyén-hátán lakás messze nem olyan fárasztó, mint a folyamatos bosszankodás lenne miatta. Egyszerűbb az alkalmazkodás, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az ember ráerősít valami jó nótával saját hangszóróból. Talán ez jobb is, mint hogy addig mászunk egymás nyakára a hasfájásainkkal, míg a végén vagy csak lábujjhegyen merünk közlekedni és kizárólag csak reggel nyolc és este hat között a tolerancia jegyében, vagy szögesdrótot és automata ütegállásokat telepítünk a lépcsőházban egymással szemben.
Az alkalmazkodás amúgy is fontos expat skill, a szellemi erőforrások pazarlása lenne, hogy összehasonlítgatom, az otthoni meg az itteni körülményeket. A dolog majd jóval később lesz jó támpont, ha esetleg dönteni kell egyszer, hogy elköltözöm a négyszögletű kerek erdő mellől egy ilyen komfortos kaptárba, vagy maradok vacakolni a cserépkályhával és a szivattyúval.
tbc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése