Ezennel bemutatnék egy rendes blogravaló túrázos posztot. Az agglomerációban mászkáltam az év legrövidebb napja előtti szombaton. Ez egy remek költői kép, de még értelme is lesz.
Ez volt az a nap, amikor érdemben először fogadtam el az azerbajdzsáni tömegközlekedés kihívását a külvárosi marsutkák képében. Ugyanolyan hangulatos járművek, mint azt már megszokhattam Marokkóban, a Balkánon, Törökországban és Ukrajnában. Múltszázad-beli kisbuszokról van szó, amiken a sofőr néha elfelejti becsukni az ajtót, és külön személyzet is van, aki beszedi a városi árakhoz képest horribilis harmin-harmincöt kopejkát. Ez akkoriban kilencven forint körül volt, de azóta az olajárak tartós esése miatt Aliyev bácsi megint jól megvágta az azeri manat árfolyamát, hogy ne cifrálkodjanak már a népek annyit külföldi márkákkal, úgyhogy ma már egy marsutkajegy ára hatvan forintnak felel meg. Az ár egységes, mégis csak leszálláskor szedik be.
A buszok számozva voltak, és útvonalban, rendelkezésre állásban elég jól fedték a googlemaps-ből megismerhető valóságot, úgyhogy némi kezdeti bénázás után elég megbízhatóan eljutottam velük, ahová akartam.
Első célpontom a nardarani erőd volt, és egy elég nagy mecset mellette. Ezek kb így nézhetnek ki:
No ez az, amiből nem láttam semmit, mert a falu határában ez fogadott:
Mint az azóta már előbb a google translate segítségével olvasható azeri, aztán nemzetközibb nyelven is megjelent cikkekből kiderült, egy Muszlim Egység nevű szervezet tagjai után razziáztak a falu teljes lezárása mellett. Állítólag találtak fegyvereket, meg letartóztattak terroristákat is, bár megjegyzendő mellékes információ, hogy ez az egyetlen komolyan vehető ellenzéki csoportosulás, miután a szekuláris ellenzéki erők már mind földbe lettek döngölve.
Akkor azonban csupán annyit lehetett látni az egészből, hogy három útlevélellenőrzés után visszafordítottak, úgyhogy gyors újratervezés után a 189 és 217-es marsutka meglovaglásával átugrottam a másodlagos célpontra, a Yanar Daghoz.
A magyarítás után Égő Hegy névre hallgató jelenség egy kis természetes gázszivárgás. Általában érdekes, sötétedés után pedig elég dekoratív. Visszautalva a poszt elejére, a napforduló különösen alkalmas pillanat volt, hogy sötétedés után el tudjak itt tölteni egy hosszabb időt anélkül, hogy késő este kelljen hazaérni. Persze hét fokkal délebbre Budapesttől itt még mindig csak háromnegyed-hatkor megy le a nap és nem fél-ötkor, de már az is valami.
Van egy kétmanatos belépőjegy, ami kb fedezheti a jegyszedő néni, a biztonsági őr és a helyi Kóspallagi bácsi, az egyszerű népből származó ámde tekintélyes posztot betöltő gondnok fizetését. Van egy-két használaton kívüli, tulajdonképpen tönkrement épület, meg néha egy-egy rendezvény, novruzkor vagy bármikor máskor, talán ott lehet valami szerepük.
Ez volt az a nap, amikor érdemben először fogadtam el az azerbajdzsáni tömegközlekedés kihívását a külvárosi marsutkák képében. Ugyanolyan hangulatos járművek, mint azt már megszokhattam Marokkóban, a Balkánon, Törökországban és Ukrajnában. Múltszázad-beli kisbuszokról van szó, amiken a sofőr néha elfelejti becsukni az ajtót, és külön személyzet is van, aki beszedi a városi árakhoz képest horribilis harmin-harmincöt kopejkát. Ez akkoriban kilencven forint körül volt, de azóta az olajárak tartós esése miatt Aliyev bácsi megint jól megvágta az azeri manat árfolyamát, hogy ne cifrálkodjanak már a népek annyit külföldi márkákkal, úgyhogy ma már egy marsutkajegy ára hatvan forintnak felel meg. Az ár egységes, mégis csak leszálláskor szedik be.
A buszok számozva voltak, és útvonalban, rendelkezésre állásban elég jól fedték a googlemaps-ből megismerhető valóságot, úgyhogy némi kezdeti bénázás után elég megbízhatóan eljutottam velük, ahová akartam.
Első célpontom a nardarani erőd volt, és egy elég nagy mecset mellette. Ezek kb így nézhetnek ki:
No ez az, amiből nem láttam semmit, mert a falu határában ez fogadott:
Mint az azóta már előbb a google translate segítségével olvasható azeri, aztán nemzetközibb nyelven is megjelent cikkekből kiderült, egy Muszlim Egység nevű szervezet tagjai után razziáztak a falu teljes lezárása mellett. Állítólag találtak fegyvereket, meg letartóztattak terroristákat is, bár megjegyzendő mellékes információ, hogy ez az egyetlen komolyan vehető ellenzéki csoportosulás, miután a szekuláris ellenzéki erők már mind földbe lettek döngölve.
Akkor azonban csupán annyit lehetett látni az egészből, hogy három útlevélellenőrzés után visszafordítottak, úgyhogy gyors újratervezés után a 189 és 217-es marsutka meglovaglásával átugrottam a másodlagos célpontra, a Yanar Daghoz.
A magyarítás után Égő Hegy névre hallgató jelenség egy kis természetes gázszivárgás. Általában érdekes, sötétedés után pedig elég dekoratív. Visszautalva a poszt elejére, a napforduló különösen alkalmas pillanat volt, hogy sötétedés után el tudjak itt tölteni egy hosszabb időt anélkül, hogy késő este kelljen hazaérni. Persze hét fokkal délebbre Budapesttől itt még mindig csak háromnegyed-hatkor megy le a nap és nem fél-ötkor, de már az is valami.
Van egy kétmanatos belépőjegy, ami kb fedezheti a jegyszedő néni, a biztonsági őr és a helyi Kóspallagi bácsi, az egyszerű népből származó ámde tekintélyes posztot betöltő gondnok fizetését. Van egy-két használaton kívüli, tulajdonképpen tönkrement épület, meg néha egy-egy rendezvény, novruzkor vagy bármikor máskor, talán ott lehet valami szerepük.
Általában orosz turisták és azeri családok jöttek, elszívtak egy cigit, aztán tíz-húsz perc múlva távoztak. Annyi eltérés volt az én helyzetemben, hogy alkalmasnak találtam a helyszínt egy menghai shengre, amit két órán keresztül simán lehetett öntögetni. Ez is csak azért volt ilyen rövid, mert pesszimizmusomban nem hoztam a zárt kannámat, amiben hosszú forró leöntésekkel még ki tudtam volna hozni némi plusz ízt.
Kóspallagi bácsit, aki néha lejött ellenőrizni, hogy a szotyizó turisták bal markában ott van -e összegyűjtve a szotyihéj, eléggé környékezte a system error, többször is leellenőrzött, nem csinálok-e semmi törvénybe ütközőt, de végül nem avatkozott be. Miután a tea felélénkítette a vérnyomásom és az agyi oxigénellátásom, még egyenes tartásban üldögélve szemléltem egy darabig a szokatlan környezetet (értsd: jön ki a tűz a földből), majd felálltam és megfordulva pakolászni kezdtem, amire Kóspallagi bácsi visszamenekült a főhadiszállására.
Hazafelé még beugrottam vacsorázni a metróállomás mellett. Furcsa hely volt, az asztalok külön szobákban voltak. Nico már találkozott ilyesmivel, és ő se értette, mire jó ez, azonfelül, hogy kés- villa helyett akár lehet kézzel is enni. Szokás szerint találomra választottam a menüből az izgalom és a fordítói munka megspórolása végett, ami egy azóta is azonosítatlan apró madarat eredményezett valamiféle izgalmas ásványi sóval grillezve.
Végül mégis tíz után estem haza, napforduló ide -vagy oda.
tbc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése